Mastroianni, Marcello
SZínészek > M
Marcello Mastroianni
(Olaszország, Fontana Liri, 1924. szeptember 28. – Párizs, 1996. december 19.) olasz színész, az egyetemes filmművészet egyik legismertebb alakja. Eredeti neve: Marcello Vincenzo Domenico Mastrojanni.Sokoldalú jellemábrázoló volt, aki a legkülönbözőbb műfajokban bizonyította kivételes tehetségét, és harmonikusan dolgozott együtt a legeltérőbb stílusú és temperamentumú rendezőkkel. A nők évtizedeken át a sármos szívtiprót látták benne, de ő cáfolni igyekezett ezt a róla kialakult, hamis képet. Öccse Ruggero Mastroianni vágó.
A kezdetek
Marcello Mastroiannit édesanyja vasutasnak szánta, de a fiú végül tervezőépítésznek kezdett tanulni a római egyetemen. Szívesen maradt is volna ezen a pályán, de egy színjátszó csoportban megannyi tehetség sasszemű felfedezője, Luchino Visconti felfigyelt rá. (Ebben a színjátszó körben egy bizonyos Giulietta Masina is részt vett.) Marcello a színészi stúdiumok elvégzése után színházban kezdett dolgozni Visconti irányítása alatt. Mind a klasszikusok, mind a modern drámaírók színdarabjaiban otthon érezte magát. Mint később elmondta, a színészet számára egyfajta rejtőzködést jelentett, annak lehetőségét, hogy önnön lényét elrejtve más, érdekesebbnek tűnő emberek bőrébe bújjon. Mindig kerülni igyekezett a szerepekben való előzetes – és főleg túlzott – elmélyedést, hogy játéka a pillanatnyi szituációnak megfelelően spontán, hiteles, eszköztelen legyen. Éppen ezért többnyire a szövegeit sem tanulta meg előre. Hasonló felfogást vallott Ugo Tognazzi is, és talán nem véletlen, hogy mindketten az olasz filmipar sokat foglalkoztatott állócsillagai lettek.
Első lépések a filmvilágban
Marcello már az 1930-as években kapott statisztaszerepeket a filmvilágban, de a komolyabb lehetőségek a háború után következtek. Riccardo Freda A nyomorultak (1948) és Luciano Emmer Augusztusi vasárnap (1950) című munkáiban játszott kis szerepei keltették fel a figyelmét a szakma ismertebb alkotóinak, akik eleinte hasonló szerepkörben – bátortalan, de rokonszenves ifjú – kezdték foglalkoztatni. A tapasztalt rendezők – Mario Monicelli, Steno, Alessandro Blasetti, Carlo Lizzani, Giuseppe De Santis – azonban hamar felismerték, hogy Mastroianni tehetsége lényegesen sokoldalúbb annál, hogy csupán ugyanazt a típust játssza filmről filmre. A fordulatot ismét Visconti ajánlata jelentette számára: a Dosztojevszkij-mű nyomán készült Fehér éjszakákban (1957) Marcello egy zárkózott, befelé forduló fiatalembert alakított. Monicelli az Ismerős ismeretlenekben (1958) egy pitiáner tolvaj figuráját játszatta el vele. Szerepei ettől kezdve mind színesebbé és árnyaltabbá váltak, filmjei műfaji skálája pedig kiszélesedett: az 1960-as évek legelején már olyan művekben nyújtott kiemelkedő alakításokat, mint Mauro Bolognini A szép Antonio, Antonio Pietrangeli Adua és társnői, Pietro Germi Válás olasz módra, Elio Petri A gyilkos és Michelangelo Antonioni Az éjszaka című filmtörténeti jelentőségű munkái. Antonioninál Giovannit, az írót alakította, akinek belső, morális válsága egybeesik házasságának kihűlésével: a figura sajátos rokonságot mutat az újságíró Marcellóval, akit szinte ugyanekkor játszott el Federico Fellini az Édes élet (1960) című alkotásában.
Az alteregó
Mastroianni és Fellini neve elválaszthatatlan egymástól, noha Marcello más rendezőkkel is forgatott ugyanannyi vagy még több filmet. Ráadásul a színész cáfolta azt az elterjedt vélekedést, hogy kettőjük között valamiféle „lelki rokonság” állt volna fenn. Szerinte egyszerűen arról volt szó, hogy szívesen dolgoztak együtt, mivel a színész teljesen rábízta magát a neves rendezőre, soha nem zaklatta őt a szerepeire vonatkozó kérdésekkel, mert Fellini állítólag egyébként sem szeretett ilyen irányú kérdésekre válaszolni. Filmtörténeti anekdota, hogy amikor Mastroianni az Édes élet forgatókönyve iránt érdeklődött, Fellini válaszul egy rajzot mutatott neki. Ezen a főszereplő volt látható egy csónakban: a férfinak a tenger fenekéig érő pénisze körül szirének úszkáltak. A sztori egyik változata szerint Marcello elpirult, és soha többet nem kért forgatókönyvet Fellinitől, más változat szerint viszont jól megnézte a rajzot, és közölte, hogy érdekesnek találja a szerepet. Ami biztos, hogy barátok lettek, noha a magánéletben szinte alig találkoztak. Az Édes élethez Fellini azért őt választotta, mert egy teljesen hétköznapi, de mégis megnyerő arcra volt szüksége. Mastroianni remekül alakította a három nő között csapongó, tehetséges, de az életét mégis léhaságokkal eltékozló újságíró szerepét. Teljesen nyilvánvaló, hogy Fellini önvallomásában, a 8 és ½-ben játszott rendező szerep adott igazán alapot a színész és rendező közti „lelki rokonság”-gal kapcsolatos feltevésekre. A Mastroianni által megformált Guido bizonyos szempontból az Édes élet-beli Marcello „rokona”, de míg az újságíró csak hitegeti önmagát egy majdan megírandó nagy regénnyel, addig Guido az alkotás folyamatában van, noha ezzel kapcsolatban is válságba kerül. A Fellini-Róma című különleges esszéfilmben Mastroianni önmagát alakítva, csupán villanásnyira tűnik fel, ráadásul ezt a képsort a nem olasz változatokból ki is vágták. Következő közös munkájuk A nők városa (1980) volt. Ebben a színész mintha megint kicsit a rendezőt játszotta volna: egy Snaporaz nevű férfit, aki egész életében a nők titkát kutatta, és minden fantáziáját kivetítette rájuk. Maga Mastroianni – megcáfolva nőimádó, „latin szerető” hírét – egy cseppet sem lelkesedett, amikor nők tömegén kellett keresztülvágnia magát ahhoz, hogy bejusson a forgatásra a Cinecittàba. (A sors iróniája, hogy a kész filmet aztán éppen a nők részéről érte rengeteg támadás.) A Ginger és Fred (1986) esetében Marcello még dús haja megritkítására is hajlandó volt, hogy az általa játszott figura esendőségét még jobban érzékeltesse. Noha tudott szteppelni, Fellini kérésére a valós tudásánál gyengébben táncolt a filmben, melyet már csak azért is szívesen vállalt, hogy végre együtt dolgozhasson Giulietta Masinával, akivel addig sosem játszott filmen. Fellinivel közös utolsó filmjük az Interjú (1987) volt: ennek egyik epizódjában a rendező és a színész fölkeresik a meghízott és megöregedett Anita Ekberget, és együtt újra megnézik az Édes élet híres fürdőzési jelenetét. Az improvizatív ötletből a filmtörténet egyik legszebb képsora lett, méltó lezárása két nagy művész együttműködésének.
De Sica, Ferreri, Scola
Fellini mellett Mastroianni más kiváló rendezőkkel is szoros munkatársi-baráti kapcsolatokat ápolt. Közülük Vittorio De Sica, Marco Ferreri és Ettore Scola nevét kell kiemelni. De Sica parádés szerepeket biztosított számára Sophia Loren partnereként: elsősorban nekik köszönhetően emlékezetes mind a mai napig a Tegnap, ma, holnap (1963), a Házasság olasz módra (1964) és a Napraforgó (1970), melyek közül főleg az első kettő komoly elismeréseket hozott mindhárom művész számára. Marco Ferreri provokatív alkotásaiban Mastroianni művészete újabb színeit mutathatta meg: közös munkáik közül az álszent felháborodást kiváltott A nagy zabálás (1973), a Ne nyúlj a fehér nőhöz! (1974), az utopisztikus Szia, majom! (1978) és a Piera története (1983) a legjelentősebbek. Érdekes, egymástól merőben eltérő jellemű szereplőket keltett életre Ettore Scola filmjeiben is. Az örök vesztes, Rocco Papaleoban (1971) kicsit a korai filmjeiből ismert naiv, mindenki által kihasznált kisembert alakította, a Mussolini-érában játszódó Egy különleges napban (1977) egy homoszexuálist, aki a deportálását megelőző napon beleszeret a vele egy házban lakó, sokgyermekes anyába (megint a kiváló Sophia Loren). A teraszban (1980) Vittorio Gassman és Ugo Tognazzi mellett brillírozott, A postakocsiban (1982) pedig az idős Casanovát formálta meg. Ezt a szerepet különösen kedvelte, többek között azért, mert alakításával látványosan cáfolhatta a róla mint magánemberről kialakult szívtipró képét is. Casanováját egyfajta mélabú jellemzi, vágyódás a tovatűnt ifjúság után, menekülés egy olyan világ elől, amelybe már nem tud beilleszkedni.
További gyöngyszemek
Alessandro Blasetti Én, én, én… és a többiek (1965) című filmjében egy újságírót alakított, aki az olasz társadalom különböző személyiségeivel találkozik. Érdekes alkotás volt Elio Petri sci-fije, A tizedik áldozat (1965), amelyben a szépséges Ursula Andress volt a partnere. A film témája később olyan híres alkotásokban köszönt vissza, mint A kockázat ára (Yves Boisset), A menekülő ember (Paul Michael Glaser) és a Tökéletes célpont (John Woo). Örömmel vállalta Mersault szerepét Luchino Visconti Albert Camus-adaptációjában, a Közönyben (1967). A filmváltozattal kapcsolatban Camus özvegye számos előzetes kikötést tett, de Mastroiannit elfogadta a szerepre. A lelkes Marcello anyagilag is támogatta a produkció megszületését. Alakítását azonban sokan fanyalogva fogadták, mondván, hogy az eredetileg kiszemelt Alain Delonhoz jobban illett volna ez a szerep. John Boorman Az utolsó Leó (1970) és Roman Polański Micsoda? (1972) című filmjei inkább az érdekes, semmint a sikeres szerepei közül valók. A Taviani fivérek Allonsanfan (1973) című drámájában egy meghasonlott és árulóvá lett forradalmárt alakított. Fontos szerepet játszott Elio Petri Todo modo (1976) című politikai allegóriájában is, továbbá részese volt Luigi Comencini sztárparádéjának a Forgalmi dugóban (1979). Az 1980-as években sem csökkent a munkatempója: eljátszotta például a híres riporter, a fasiszta érzelműből baloldalivá lett Curzio Malaparte figuráját Liliana Cavani A bőr (1981) című történelmi drámájában. Marco Bellocchio Luigi Pirandello-megfilmesítésében, a IV. Henrikben (1984) a címszerepet alakította. Pirandello egy másik művén alapul Mario Monicelli filmje, a Mattia Pascal két élete. Nem volt idegen Mastroiannitól a görög Theo Angelopoulos világa sem: A méhész (1986) címszerepében éppúgy a múltat kutatta, mint A gólya függő lépése (1991) című dráma egykori politikusaként. Pályáján nem volt jelentős állomás, de egy magyar lexikonban mégis muszáj megemlékezni Sándor Pál Miss Arizona (1987) című munkájáról. Egy magyar kritikus szerint egyébként a film kudarcának egyik oka az volt, hogy Marcello és partnernője, Hanna Schygulla merőben más eszközökkel dolgozó, össze nem illő művészek. Ezt a véleményt azonban cáfolja, hogy ugyanők nagyon is összepasszoltak Ferreri már említett filmjében, a Piera történetében. Mastroianni kitűnő alakítást nyújtott mint kisiklott életű, öreg alkoholista a Fekete szemek című Nyikita Mihalkov-műben. Az 1990-es években a fiatal olasz rendezők (Francesca Archibugi: Estefelé, Giuseppe Tornatore: Mindenki jól van) munkái mellett emlékezetes jelenése volt Bertrand Blier Ipi-apacs, egy, kettő, három (1993) és Maria Luisa Bemberg Erről nem beszélünk (1993) című opuszaiban. Nem hagyható említés nélkül utolsó közös filmje Sophia Lorennel: Robert Altman Divatdiktátorok (1994) című alkotásának egyik epizódjában ironikusan idézik fel három évtizeddel korábbi sikerfilmjük, a Tegnap, ma, holnap sztriptízjelenetét.
A "latin szerető"
Mastroiannit évtizedeken át a „latin szerető” (angolul: latin lover) megtestesítőjeként emlegette a bulvársajtó, a színész pedig hasztalan próbálta cáfolni a róla kialakult Casanova-képet. Az tény, hogy nem volt a hűséges férj mintaképe: 1948-ban nőül vette ugyan Flora Carabella színésznőt, akitől Barbara nevű lánya is született. Noha nem váltak el, feleségén kívül még számos nőhöz fűzte hosszabb-rövidebb életű viszony. Ő maga igazi úriemberként soha nem mesélt nőügyeiről, néhány hírességhez fűződő érzelmi kapcsolata azonban ismertté vált. Kamaszkorának nagy szerelme volt Silvana Mangano, aki később híres színésznő lett. Vittorio De Sica Szeretők (1968) című filmjének forgatásán beleszeretett amerikai partnernőjébe, Faye Dunawaybe. (Ironikus, hogy a kész filmet azzal vágta le a kritika, hogy a vásznon túl hideg és távolságtartó a két színész kapcsolata). Dunaway a közös életet tervezgette gyerekekkel egyetemben, ám amikor Mastroianni végül kibökte, hogy Faye kedvéért sem kíván elválni feleségétől, a temperamentumos színésznő kirakta a férfi szűrét. Másik híres kapcsolata Catherine Deneuve színésznőhöz fűzte (1971–1974), akitől 1972-ben lánya született, az azóta szintén színésznővé érett Chiara Mastroianni. Marcello mindig visszautasította azokat a pletykákat, hogy nem csak szakmai barátság kötötte Sophia Lorenhez. Azt a híresztelést pedig maga Fellini cáfolta, hogy Mastroianninak testi kapcsolata lett volna híres partnernőjével, Anita Ekberggel: a rendező szerint Marcello a vékony, légies nőket kedvelte, ráadásul megszokta, hogy körülrajongják a nők, miközben Ekberg ugyanehhez szokott a férfiak részéről. Marcello utolsó éveinek társa, Anna Maria Tatò rendezőnő 1997-ben dokumentumfilmet forgatott a színészről. Mastroianni még látta az anyagot, a címet is ő választotta: Marcello Mastroianni: emlékszem, igen, emlékszem. A művész hasnyálmirigyrákban hunyt el.
Díjak, jelölések
Oscar-díj
1963 jelölés Válás olasz módra (legjobb színész)
1978 jelölés Egy különleges nap (legjobb színész)
1988 jelölés Fekete szemek (legjobb színész)
Golden Globe-díj
1963 díj Válás olasz módra (legjobb színész – musical/vígjáték kategória)
1965 jelölés Házasság olasz módra (legjobb színész – musical/vígjáték kategória)
1965 Henrietta-díj: a legnépszerűbb színész
1978 jelölés Egy különleges nap (legjobb színész – dráma kategória)
1993 jelölés Lestrapált emberek (legjobb színész – musical/vígjáték kategória)
BAFTA-díj
1964 díj Válás olasz módra (legjobb külföldi színész)
1965 díj Tegnap, ma, holnap (legjobb külföldi színész)
Cannes-i filmfesztivál
1970 díj Féltékenységi dráma (legjobb férfi alakítás díja)
1987 díj Fekete szemek (legjobb férfi alakítás díja)
César-díj
1993 Tiszteletbeli César
David di Donatello-díj
1983 Különdíj az életműért (Special David)
1986 díj Ginger és Fred (legjobb színész)
1988 díj Fekete szemek (legjobb színész)
1995 díj Állítja Pereira (legjobb színész)
1997 Különdíj (Special David)
Európai Film-díj
1988 Életműdíj
Ezüst Szalag-díj
1955 díj A szerelem napjai (legjobb színész)
1958 díj Fehér éjszakák (legjobb színész)
1961 díj Édes élet (legjobb színész)
1962 díj Válás olasz módra (legjobb színész)
1986 díj Ginger és Fred (legjobb színész)
1988 díj Fekete szemek (legjobb színész)
1991 díj Estefelé (legjobb színész)
1997 Különdíj
San Sebastian Nemzetközi Filmfesztivál
1965 díj Casanova '70 (legjobb férfi alakítás)
Velencei Filmfesztivál
1989 díj Hány óra? (Volpi Kupa)
1993 díj Ipi-apacs, egy, kettő, három (Volpi Kupa)
Filmjei
2000 Fellini mesél - Federico Fellini - un autoritratto ritrovato
1997 Utazás a világ kezdetéhez - Viagem ao Princípio do Mundo
1996 Három élet, egy halál - Trois vies & une seule mort
1995 Túl a felhőkön - Al di là delle nuvole (Csak VIP tagoknak elérhető!!!)
1995 Állítja Pereira
1995 Les cent et une nuits de Simon Cinéma
1995 101 éjszaka - Les cent et une nuits de Simon Cinéma (TV movie)
1994 Divatdiktátorok -Prêt-à-Porter
1993 Ipi-apacs egy, kettő, három...
1993 De eso no se habla
1992 Lestrapált emberek
1992 Csin-csin - Cin Cin
1991 Le voleur d'enfants
1991 A Gólya függő lépése - Gólyaállásban (To meteoro vima tou pelargou) (Csak VIP tagoknak elérhető!!!)
1990 Estefelé
1990 Mindenki jól van
1989 Hány óra?
1989 Splendor
1988 Miss Arizona
1987 Fekete szemek
1987 Interjú (Intervista)
1986 A méhész - O Melissokomos
1986 Ginger és Fred (Ginger e Fred)
1985 I soliti ignoti vent'anni dopo
1985 Makaróni
1985 Mattia Pascal két élete - Le Due vite di Mattia Pascal
1984 IV. Henrik
1983 A holtak seregének tábornoka
1983 Gabriela
1983 Piera története
1982 Az ajtó mögött
1982 A postakocsi
1981 A bőr
1981 Szerelmi lázálom - Fantasma d'amore
1980 A nők városa (La citta' delle donne)
1980 A terasz
1979 Nápolyi krimi (Giallo napoletano)
1979 Forgalmi dugó
1978 Véres föld
1978 Maradj meg ilyennek
1978 Szia, majom!
1978 Le mani sporche (TV movie)
1977 Kettős gyilkosság (Doppio delitto)
1977 Mogliamante
1977 Egy különleges nap - Una giornata particolare
1976 Signore e signori, buonanotte
1976 Todo modo
1976 Egy velencei nemesember
1975 A vasárnapi nő
1975 Per le antiche scale
1975 Divina creatura
1975 Hármas fogat
1974 Allonsanfan
1974 Fehér asszonyt ne érints!
1973 Salut l'artiste
1973 Megtorlás
1973 L'événement le plus important depuis que l'homme a marché sur la lune
1973 A nagy zabálás - Le grande bouffe
1973 Piszkos hétvége
1972 Micsoda?
1972 Afrikai Scipio
1972 Fellini-Róma (Fellini-Roma)
1972 A szuka
1971 1870
1971 Az örök vesztes, Rocco Papaleo
1971 Ça n'arrive qu'aux autres
1971 A pap felesége
1970 Giochi particolari
1970 Az utolsó Leó
1970 Napraforgó
1970 Féltékenységi dráma
1968 Gyémántok reggelire
1968 Szeretök
1967 Ezek a kísértetek
1967 Közöny
1966 Spara forte, più forte, non capisco
1966 A mák virága is virág
1966 Én, én, én... és a többiek
1965 Ma, holnap, holnapután
1965 A tizedik áldozat - A tizedik áldozat
1965 Casanova '70
1965 L'uomo dei cinque palloni
1964 Házasság olasz módra
1963 Tegnap, ma, holnap
1963 Elvtársak (I compagni)
1963 8 és 1/2
1962 Cronaca familiare
1962 Magánélet
1961 Válás olasz módra
1961 Fantasmi a Roma
1961 L'assassino
1961 Az éjszaka (La Notte)
1960 Adua és társnöi - Adua e le compagne
1960 A szép Antonio
1960 Az édes élet
1959 I. Ferdinánd, Nápoly királya
1959 Tutti innamorati
1959 A csinos férj
1959 A törvény
1959 Un ettaro di cielo
1958 Amore e guai
1958 Nyár... Nök... Férfiak
1958 Ismerős ismeretlenek
1957 Az orvos és a sarlatán
1957 Fehér éjszakák
1957 Il momento più bello
1957 La ragazza della salina
1957 Apák és fiúk
1956 A bigámista
1955 La fortuna di essere donna
1955 A szép molnárné
1955 Tam tam mayumbe
1954 La principessa delle Canarie
1954 Kár, hogy bestia
1954 A Ricordi-ház
1954 A szerelem napjai
1954 La schiava del peccato
1954 Tempi nostri
1954 Szegény szerelmesek krónikája - Cronache di poveri amanti
1953 La valigia dei sogni
1953 Non è mai troppo tardi
1953 Febbre di vivere
1953 Il viale della speranza
1953 Lulù
1953 A vasárnap hösei
1953 Sensualità
1952 Penne nere
1952 Tragico ritorno
1952 L'eterna catena
1952 Le ragazze di Piazza di Spagna
1951 Párizs az Párizs
1951 A Tale of Five Cities
1950 Cuori sul mare
1950 Atto d'accusa
1950 Kutyaélet
1950 Contro la legge
1950 Domenica d'agosto
1949 Vertigine d'amore
1949 Vent'anni
1948 I miserabili
1944 A gyermekek figyelnek bennünket
1942 Una storia d'amore
1939 Marionett- Csak tiéd szívem